Az abortusz kérdése napjainkban is mélyen megosztja a társadalmat. Nem volt ez másképp a középkorban sem, amikor a terhességmegszakításról és a fogamzásgátlásról szóló vitákban épp úgy feltűnt az élet kezdetének kérdése, mint a szülők anyagi helyzetének szempontja vagy akár a nők saját testük feletti szabad rendelkezésének joga is.

A keresztény egyház szexualitásról és termékenységról alkotott felfogását nagyban meghatározta a híres ószövetségi szövegrész, amikor Isten a következőképp szólt az első emberekhez: “Szaporodjatok és sokasodjatok!” Mózes I. könyvének eme részletét teológusok sora értelmezte úgy, hogy a szexualitás elsődleges célja a gyermeknemzés és ennek mesterséges befolyásolása súlyosan elítélendő. Egy 9. századból fennmaradt szöveg például olyan szigorúan ítélte meg a fogamzásgátlás kérdését, hogy megfogalmazása szerint “azok az asszonyok, akik valamilyen varázsszert vesznek be annak érdekében, hogy ne essenek teherbe, gyilkosság bűnében találtassanak vétkesnek.”  A Medievalists cikkéből azonban megtudhatjuk, hogy más szövegekben ennél jóval megengedőbb nézetekkel is találkozhatunk, amelyek már különböző szempontokat is figyelembe vettek a kérdés megítélés során. Így például a 11. század egyik legjelentősebb kánonjogásza, Wormsi Burchard szerint nagy különbség van aközött, amikor egy nő azért használ fogamzásgátló szereket, mert “anyagi nehézséget okozna neki gyermekének etetése vagy azért, mert paráználkodásának bűnét akarja elrejteni.”

A születésszabályozás középkori történetéről írt munkájában Peter Biller, a Yorki Egyetem kutatója arra hívta fel a figyelmet, hogy már a középkori forrásokban is gyakran találkozhatunk a következő latin nyelvű közmondással: “Si non caste tamen caute”, amelyet leginkább úgy fordíthatunk, hogy “Ha szemérmes nem is, legalább óvatos legyél!” A közmondás előfordul egy 1266. évi szövegben is, amely arról tudósít, hogy a németországi Passau egyházmegyéjének papjai ezt a tanácsot adták a hozzájuk forduló híveknek. Biller szerint ebből arra következtethetünk, hogy bizonyos fogamzásgátló módszerek alkalmazása teljesen elfogadott volt a kor társadalmán belül, hiszen ezekről gyakran maguk a papok szolgáltak felvilágosítással.

A fogamzásgátlás a középkori iszlám kultúrában is elfogadottnak számított. Források szólnak arról, hogy már Mohamed idejében alkalmazták az emberek a megszakított közösülés gyakorlatát, míg a 11. századi muszlim teológus, Al-Gazáli úgy vélte, hogy bár jobb ezen a dolgok eldöntését Allahra hagyni, különféle technikák alkalmazása elfogadható abban az esetben, ha a család további növekedése komoly anyagi nehézségekkel járna.

De mit is értettek pontosan fogamzásgátlás alatt a középkorban? A már említett megszakított közösülésen túl, az évszázadok folyamán a teherbeesést – legalábbis a közvélekedés szerint – megakadályozó módszerek gazdag tárháza alakult ki. Már az ókorból fennmaradtak szövegek, amelyek különféle növényeket, így például gránátalmát, borókát vagy épp kerti rutát ajánlottak, míg mások amulettek viselésére buzdítottak. Egyes középkori írók úgy vélték, hogy a közösülés során bizonyos pozíciók csökkenthetik a teherbeesés esélyét. Egy másik javaslat szerint, a nőknek ugrálniuk és vizelniük kellett a szexuális tevékenység után, hogy elkerüljék a nem kívánt terhességet. A 13. században a képzett orvos, Hispán Péter – aki később XXI. János néven római pápa is volt – a “Szegények kincstára” című receptgyűjteményében nem kevesebb mint 26 különböző fogamzásgátló módszert sorolt fel, továbbá számos olyat is, amelyekkel “menstruációt lehet kiváltani”, amelyet a legtöbb kutató szerint az abortusz korabeli leírásának tekinthető.

Bár egyes középkori “csodaszerek” ténylegesen elérhették a kívánt hatást, számos korabeli módszer teljesen eredménytelen volt a valóságban. A nem várt terhesség megszakításáról, vagyis az abortuszról ugyancsak meglehetősen eltérő álláspontok alakultak ki a középkor folyamán. Az elsődleges kérdésnek az számított, hogy mikortól tekinthető a magzat teljes értékű embernek. Egyesek úgy vélték, hogy a végtagok, a kezek és lábak kifejlődésétől kezdve kell személynek tekinteni a születendő gyermeket. Egy másik, a keresztény világban széles körben elterjedt nézet szerint a gyermek lelke a fogantatástól számított 40. napon költözik bele az anyaméhben növekvő testbe. Hasonló gondolattal találkozhatunk a muszlim gondolkodók írásaiban is, bár ők a lélek megjelenését a 120. napra helyezték. Az elv, miszerint már a fogantatás pillanatától kezdve embernek tekinthető a magzat a középkorban még nem volt általános, az csak a 16. században a reformáció tanaival együtt terjedt el.

Bármelyik felfogás is érvényesült a magzat emberré válásának időpontjáról, a terhességmegszakítást szinte kivétel nélkül bűnnek tekintették – legfeljebb a kirótt büntetés mértékében figyelhető meg különbség. (Így például egy “lélekkel még nem bíró” magzatot elvetető nőt nem végeztek ki gyilkosságért, hanem “csak” száműzetésre ítélték.) Mindazonáltal hasonlóan a fogamzásgátláshoz az abortusz is sokkal inkább elfogadottnak számíthatott a mindennapi életben, mint az a törvényszövegekből kitűnik. A középkorból meglehetősen kevés olyan forrás maradt fenn, amely egy abortusz miatti bírósági eljárásról tanúskodik. Összehasonlításképpen a 16-17. századból egy-egy németországi városban több terhességmegszakítás miatt elítélt és kivégzett nőről van tudomásunk mint, amennyit egész Európában a középkor évszázadaiból ismerünk.

Az abortuszról, a nők saját testük és gyermekeik feletti jogairól élő középkori felfogásról tanúskodik egy meglehetősen extrém eset 1353-ból. A morvaországi Brno városában letartóztattak egy asszonyt, aki éppen újszülött gyermekét igyekezett egy folyóba fojtani. Az ügyet 24 férfi esküdt tárgyalta, akik végül felmentették az asszonyt arra hivatkozva, hogy “mivel ő szülte a kisfiút, így ő az asszony tulajdonának számít, a saját tulajdonával pedig mindenki úgy cselekszik, ahogy az neki tetszik.”

Mivel rendkívül kevés eljárásról maradtak fenn forrásaink, a kutatók gyakran fordulnak a közép- és kora-újkori szépirodalmi művekhez, amelyek gyakran beszéltek el történeteket nem kívánt terhességekről, amelyekben egy, az előzőektől meglehetősen eltérő megoldás jelenik meg. Gyakran előforduló toposznak számított, hogy bár maga a terhes nő morális alapon ellenezte gyermekének elvetetését, ugyanakkor el akarta kerülni azt, hogy kitudódjon terhességének híre vagy éppen nem is akarta felnevelni a gyermeket. Ilyen esetben különböző módszerekkel igyekeztek eltitkolni magát a terhességet, majd egy bába segítségével titokban adtak életet gyermeküknek. Az így született gyermekekre eltérő sorsok várhattak. Egyesek másik családhoz kerültek, másokat pedig szerzetesként neveltek fel. De ahogy láthattuk az 1353. évi brnói esetből is, sajnos nem számított ritkának az sem, hogy születésüket követően egyszerűen megölték a nem kívánt gyermekeket.

Forrás:http://mult-kor.hu